Interjúk

Az interjúk hanganyagai vágatlanul

Alább az interjúk vágott kivonatszövegei olvashatók.

Kallós Zoltán

(született 1926. Válaszút, Kossuth-díjas erdélyi magyar néprajzkutató, népzenegyűjtő.)

„Az 1600-as években Basta olasz generális végigmészárolta ezt a vidéket, kiir­tották a magyarokat, aztán betelepedtek a románok, meg mindenféle nemzeti­ségek.

Az én volt folklórtanárom szerint a mezőségi zenei felállás lehetett az erdélyi fe­jedelmi udvarok zenélési módja. Hát ez az érdekes itt a bonchidai zenekarban. Nem véletlen az, hogy Rákóczi ritka magyarja. S nem véletlen az, hogy Bethlenből előkerült ilyen, hogy Bánffyak lassúja. Bethlen Gáborról is feljegyez­ték, hogy olyan lassú táncot járt, alig mozgatta a lábát. S nem véletlen az, hogy Lajtha ilyet gyűjtött Széken, hogy Rákóczi keservese. Jólesik a bús szívnek, azt mondják ez a Legedié. Ez a Legedi régi zenész, még Rákóczinak muzsikált.

A hatvanas években Bonchidán volt vagy öt zenekar: Kolbászok, a Nácik, és a Szilajék. Berki István prímás? Nem hallottam róla.

A fiatalok a zenészeket tavasszal szerződték. Olyan is volt, hogy a zenész kivál­lalta a széna lekaszálását, és a legények lekaszálták, begyűjtötték dézsmára. Mindenharmadik boglya a cigányé volt, azt eladta. S ezért muzsikált, meg vol­takegyezve nem tudom hány darabot. Egy darab az déli 12-től szürkületig, este vacsorautántól reggelig, így számították a darabot. Vagy felvállaltak aratást, ka­pálást. vagy fizettek a legények egy-egy véka búzával és kukoricával. A leányok soha nem fizettek. Azok enni adtak a cigánynak, vacsorát, éjfélit, ebédet, és minden sátoros ünnepen – Karácsony-Húsvét-Pünkösd – hoztak egy-egykalá­csot. Ez volt a leányok fizetése. A bálba, ott fizettek, de a táncba nem.

Én úgy tudom, hogy a cigányzenészek egymástól tanultak. A grófnál is játszot­tak biztosan. Hát a gróftól is vettek ki kaszálót. Ilyen nagy aratási ünnepségek voltak. Ide Bonchidára a magyarkapusiak jártak aratni. Válaszútra a fenesiek. Vállalkozóval hozta őket és mikor lejárt az aratás, akkor hozták a búzakoszorút, nagy dínomdánom, eszem-iszom volt, a gazda megvendégelte őket. De akkor aztán kaptak fizetést természetbe, szalonnát, meg itt főztek nekik.

Nem igaz az a mendemonda, hogy Szatmárból volt a cimbalom. Volt itt mindig cimbalom, már a kilencszázas években is. Például Búzában is volt, Iklódon is. És volt itt egy prímás a tőki völgyben, Csoma Feri bácsi, az ő zenekarában is volt. Hogy ez a cimbalom hogy került ide, nem lehet tudni. Az öreg bonchidai cimbalmos 98 éves volt mikor meghalt, kár érte. Tizennyolcban ők muzsikáltak anyámék lakodalmában. Valamikor volt itt Válaszúton klarinétos, nem is klari­nétos, hanem tárogatós. Didinek hívták és vak volt. Elment a katonákkal 14-ben és többet nem jött vissza.”

Válaszút, 2013. 08. 12.és 2014. 08. 10. 


Pusztai Eszter

(Született 1944. Bonchida, Pusztai Endre leánya.)

„Édesapám innét vót, csak az anyám vót széki. A szüleje vót széki, s az apja volt szamosújvári zsidó. Övé volt a Metropol, ahol csinálják a friss kenyeret, vót étterme, lova. Édesanyám vót a legszebb Romániában. Magos vót, piros hajú és kék szemű. Azér ment utána apám. Hatan voltunk testvérek. Én, Endre, Piroska, Teri, Sanyi és Károly.

A cimbalmot asziszem hogy vette apám valakitől, ismerőstől. De nem innét. Valahonnét. És a bőgőt is. Ők sokan voltak, a zene családja…cimbalmos, bőgős, két kontrás, harmonikás, hajvé, sokan. Meghaltak az emberek. Pedig egy fiam tudott cimbalmozni. Vót vagy 10-11 éves, mikor Károly bácsi tanította és fizet¬tem neki. Pontosan az a verés vót neki is, ami nekije. S azokat a szép magyar dalokat, s a legszebb dolgokat tudta a gyermek. Csak mikor má elment kato¬nának, elhagyta magát…no, az vót a baj. És a cimbalom nincs már meg. Vót, tartottam vagy tíz évig. És jártam, hogy adjam el, mert százvalamennyi éves vót, magyar vót. S akkor tönkrement, hogy nem dógoztak többet vele. Aztán ki¬tettük és mikor takarítottunk a kertbe, akkor felvágták és tettük a tűzre, pedig úgy fájt a szívem…
Édesapám hegedülni nem tanult, neki ez volt a szakmája. Csak Szilaj bácsitól. Apám vót a prímás, s az apja, Sándor vót a kontrás, ő vót „Isten kontrása” és Muncili kontrás, Pici és Náci bácsi a gordonos, s akkor vót egy cimbalmos, Károly bácsi. Ők egybe tanultak. Ezek voltak régi emberek, akik a zsidókkal voltak. Mer anyám zsidóféle vót, csak apám vót cigány, magyar vallású . Aztán vót Berki István, ő meghalt fiatal korába, Kolbász Stefán, Bonc Stefán, ő volt a Pista.

Akkor szekérrel mentek hat-nyolc zenészek, feltették a cimbalmot, mentek mu¬zsikálni esküvőre, keresztelőre, ami volt. A környéken mindenfelé hívták őket, a kolozsvári Lónán túl, Szamosújváron túlra. Mikor jöttek haza, apám kapott egy nagy tyúkot is, pálinkát.

Apám nem vót a grófnál. Nem. Az nem is taníttatta. Nem is dógozott ottan. Sokan dógoztak nála, a testvérem is, Sanyi, de apám nem. Hogy hegedülni-e? Azt már nem tudom, akkor nagyon kicsi voltam. Amikor a gróf még vót, nem is vót szabad, hogy járjál, s menj el a kastély felé. Olyan szép vót az a domb ottan, annyi fa vót, hogyha bementél, nem tudtál kijönni többet. Csak egy kicsi sikator vót, ahol be tudtál menni, de ki nem tudtál, hogy hogy jöjjé, annyi fa vót. Akkor nem vót szabad, hogy menjé, hogy lásson a gróf, hogy te mész arrafele, mer lelőttek tégedet. Mikor kicsi-kicsi voltam, mentem én is, hogy szedjek a gróftól. Mert amikor volt az a nagy verekedés, háború„ mind ellopták ottan ami volt. Ő nem volt miből éljen, mert nem volt, nyugdíja, nem volt semmije. Nagymamám mondta nékem, hogy az a pici ember utóvégre oda jutott, hogy járt a táskával a hátán, hogy kérjen ezt-azt az emberektől.

Édesapámnak milyen finom keze volt! Aztán mikor énekelte a románcákat!… Ahol ő énekelt, lakodalomban vagy bálban, az egész nagy emberek, nem akárkik, ledobták az ingjeiket, s odaadadták neki. Csókolták, aztán hordták a söröket, a micseket, az ételeket. Régebben úgy volt. A románcákat szerette, de csak a Pavarotti énekelte úgy őket, mint ő. Muzsikált és énekelt. Nagyon finom volt a keze, a muzsikához az kell, a finomság.

Aztán meghaltak a zenészek. Béla csak most két éve halt meg, Kolbász Béla. Megparalizálódott, s meghalt. Azóta nem muzsikál senki a faluban. A testvérem, a Sanyi Kolozsváron. Az még…nála van a hegedűje. Csak magáért úgy ni, mikor van kedve. Ő is muzsikált apámmal az esküvőkbe itten. De mikor apám le¬tette a fejét, akkor minden elment. Fiatal volt apám, mikor meghalt, hatvan éves. Rendre menünk, ahogy jöttünk. Ez van.”

Bonchida, 2013. 08. 15.; 2014. 08. 15.


Ana Precup

(Született Ana Blaga, 1929. Bonchida, román származású asszony, az iskolában tanult meg magyarul 1941 és 1944 között.)

„1951-ben esküdtem. Férjem Precup Dimitru. Ott volt a lakodalom apósomnál, me ő is idevalósi. Akkor úgy volt, hogy a cigányok muzsikáltak. Pusztai Endre, Berki István, Berki Béla, tudja Isten, hogy ki voltak még. Ezek hárman voltak és azok hegedült nekünk, mikor táncoltunk. Há aztán énekeltem, de már nem tu¬dok.
Egyszer filmáltak künn az udvarba, fényképet csináltak. Bogár Iliciával táncol¬tam, me az uram Kolozsváron volt szolgálatba. Először cigányul , szóval nem cigányul, csak csendes csárdást táncoltunk, aztán jött învîrtita s azután jött a csárdás. Egy szombat vót akkor. Na, ott van Zsuzsi néni. Az ő udvarában voltunk. Ott ült és nézett ahogy táncoltunk. A hegedűs, Pista volt. Berki , vagy tudja a bánat. Nem volt Berki, de nem volt Endre. Kallós Zoli, ő volt velünk.”

Bonchida, 2014. 06. 16.


Enyedi Anna és Enyedi Márton

(Enyedi Márton: született 1923. Bonchida, Enyedi Anna született Rigó Anna, 1928. Bonchida)

Enyedi Márton: „Anna édesanyja válaszúti leány vót, édesapja Bonchidán köz¬ségi bíró. Negyventől negyvennégyig magyar világ volt, magyar bíró lett. Az egész utcában mind magyarok laktak, de most már csak mi vagyunk magyarok. A hídtól lefelé mind megvették a cigányok. Mikor gyerekek voltunk, román világ volt, együtt játszottunk a román gyerekekkel. Románul beszéltünk, ők nem beszéltek magyarul. Mikor magyar világ volt, magyar iskolába jártunk, a román gyerekek is megtanultak magyarul.”

Enyedi Anna: „Az utca végén volt egy hely, ahol borostyánok voltak. A magyar fiatalok odajártunk játszani, csak magyarok. Külön a gyermekek, külön a leá¬nyok: Érik a meggyfa, hajlik az Ága…Elvesztettem zsebkendőmet…”

Enyedi Márton: „Legalább húsz cigányzenész vót a faluba, Pusztai Endre, apja „Szilaj”, a Sándor. Muncili volt a kontrás, Huszár volt a bőgős. Károly bácsi vót a cimbalmos, ez az egy cimbalmos vót, nem tudjuk kitől tanulta. Az inkább csak a bálokba muzsikált, táncokba nem nagyon. A cimbalom sincs már meg. Kálló Náci, az is prímás vót. Berki István, az is jó zenész vót. Mikor mi voltunk fiata¬lok, István, a Berki István volt a legjobb, ő zenélt nekünk a legtöbbet. Volt még a Berki Béla, tavaly halt meg. Vagy Kolbász Béla volt? Annak a fia is Béla volt. Azt sokat hívták Válaszútra muzsikálni. Aztán mikor egyszer ott volt, elütötte egy autó, aztán meg sánta volt. Románok, magyarok külön voltak, más zenét ját¬szottak. A magyaroknak Endre és István zenélt a legtöbbet. Az Endre lánya él még, ott lakik a cigánysoron. A románoké Sándrika volt, magyarul Sándor, nem¬igen tudtuk a vezetéknevét. volt egy brácsás és egy gordonos, hárman voltak a zenekarba.

A grófnak? Hát, muzsikáltak egyszer, de úgy jártak, író is volt a gróf, osztán március 8-án volt egy gyűlés Kolozsvárt az íróknak. Jó idő volt, elment úgy nyáriasan a gróf Kolozsvárra. Nem volt autója, lovaskocsival vitték ki az állomásra és onnét ment vonattal. S letelt a gyűlése az íróknak és délután béborult, és na¬gyon csúnya idő jött Kolozsvárra. Nekifogott havazni. Már fázott a gróf, hát tele¬fonált a postára, hogy várják az állomáson bundával. A postásné az román volt, nem értette mit akar, azt hitte, hogy bandával várják. Akkor értesítették a sze¬mélyzetet, hogy mit telefonált. Na akkor elmentek a cigányokhoz, de az mind akart menni, elmentek vagy tízen, le az állomáshoz, hogy játsszanak a grófnak. Mikor leszállt, nekifogtak muzsikálni, de az úgy megharagudott, miféle csúfságot csinálnak belőle. Nagyon mérges vót. Aztán le is váltatta a postamestert.”

Enyedi Anna: „A gróf nemigen tartózkodott Bonchidán. Vót egy gazdatisztje, s az vezette az uradalmat.”

Enyedi Márton: „Ő nem rendezett bált. Nem csinált mulatságot.”

Enyedi Anna: „Nemigen vót mulatság nála, nem foglalkozott ilyesmivel.”

Enyedi Márton: „Tekergett, nemigen ült itten. Mind Magyarországon vót. Ott is¬merkedett meg a Váradi Arankával, aki színésznő volt. Apja nem engedte, hogy elvegyen egy színésznőt. A lányuk már 12 éves volt, mikor meghalt az öreg gróf és akkor hozta el őket ide. Még külügyminiszter is vót. Aztán egész 44-ig itt vol¬tak, osztán akkor elmentek. Mikor aztán visszajött, jaj vót az öregnek. Nem vót mit egyék. Mindenét elvették, földjeit kiosztották az embereknek. Aztán ott halt meg Magyarországon, aztán elhozták és eltemették a házsongárdi temetőbe. Én nem dolgoztam a grófnál, mer vót egy kis földünk, de a faluban aki szegé¬nyebb vót, az a grófnál dolgozott. De nem ő foglalkozott velük, vót egy gazda¬tisztje. Kiss Lajos vót. Ő azalatt tekergett, nemigen vót itthon Bonchidán, a szeretőjéhez járt.”

Enyedi Anna: „A cigányokat? Nem taníttatta őket. A muzsikálást egyik a másikától tanulta. Nem jártak iskolába. Hogy tanulták vóna!”

Enyedi Márton: „A cigányoknak nem volt fődjük, kőművesek voltak, meg cipészek. Mikor bejöttek a rományok, akkor adtak nekijek földet. Aztán kalákában műveltük, amiért muzsikáltak nekünk. Itt minden vasárnap vót tánc. A fiúk nóta¬szóval hozták a cigányokat a táncolóházhoz. Erre a nótára:

Három út előttem, melyiken induljak,
Három szeretőm van, melyiktől búcsúzzak,
Ha egytől búcsúzok, a másik haragszik,
Így hát az én szíven soha meg nem nyugszik.

Akkor a cigányoknak kelletett ebédet adni, a lányok főztek a cigányoknak, s az¬tán kezdődött a tánc. A táncolóház itt vót a szomszédba, Rigó Jánoséknál. A há¬tulsó ház vót kiadva a fiataloknak. Abba a szobában nem volt semmi, öt méter¬szer három méteres volt. Nem volt kemence benne, télen kimelegítették a fiata¬lok.
Enyedi Anna: Vasárnap ebéd után mentünk a táncba, estig. Mikor má kezdett esteledni, akkor félbemaradt. Aztán megint kezdődött, s aztán egész éjfél utánig, két-három óráig vót a mulatság. Nem egybe volt, külön a magyarnak, külön a románnak. Vótak zenészek, akik inkább a románt tudták. Azok azt fogadták meg. Nem nagyon vót közös mulatság. A csárdást táncoltuk a legtöb¬bet. Gyors csárdást és lassú csárdást. Nem volt ez a keringő! Nem.

Enyedi Márton: Aztán a magyart. Tamás Gyurka, az volt egy jó táncos., a legé¬nyest is ő tudta legjobban. Magdinak a nagyapja, Jóskuca is jól táncolta a magyartáncot. Úgy mondtuk magyartánc. Közben a lányok forogtak körbe amíg a magyart táncolták. Széken más táncok vannak, úgy forognak olyan négyesé¬vel. Itt nem vót ilyen. A zenészek tudták, kinek mi a nótája, Pusztai Endre egy papírkára írta fel, onnan leste. De tudta az magától is. Délután nem kísérték haza a lányt de az esti mulatságba el kellett kérjék a lányt hazulról, este meg hazakísérni. Más faluból nem jöttek ide, csak Válaszútról. Visából, Székről nem.

Enyedi Anna: „A gyerekeknek volt a kistánc. Vasárnap délután néha rendeztek. Külön zenekar volt. Karácsony, Húsvét Pünkösd másodnapján volt tánc, első napján nemigen vót illendő mulatságba járni. Karácsonykor a románok betlehe¬meztek. A magyarok kántáltak.

Enyedi Márton: „A nevem napján, Szent Mártonra volt táncolóház. Mind sütöttek kürtős kalácsot szentmártonra, az volt a tészta. Juhmérés? Vót régebben, vagy háromszáz tehén is vót. most már nem tartanak, se juhot, se tehenet a faluba.

Enyedi Anna: „Akkor vót tánc is, ahol összemérték a juhokat.” Vótak fogadva zenészek is, együtt volt románok a magyarokkal, utca szerint vót a tánc… Arató¬bál itt nem volt. Péter és Pál napon nyári vásár volt a románoknál, zenészekkel jöttek be a faluba. A grófhoz jöttek aratni Magyarkapusról. A fele határ a grófé volt. Jöttek ide Székről is aratni. Meg a Máramarosból. Mokányok Visóból Besz¬terce környékéről. Azok románok voltak. Gazdákhoz voltak elszállásolva, kinek volt több aratnivalója. Minden tizenkettedik kereszt volt a fizetségük. Egész késő este jöttek be a faluba énekelve. Náluk nem termett meg a búza…Október¬ben szüreti bál volt. Voltak csőszek magyar ruhába öltözve, oszt vigyázták a fel¬akasztott szőlőt. A zenekar meg ment velük.”

Enyedi Márton: „Enyedi György rokonom volt, kocsmáros. Színdarabokat taní¬tott. A Falurosszát játszottuk, osztán a János vitézt, a Ludas Matyit, utána vót bál. A református egyház rendezte. A kurátor kiküldött meghívókat. Kellett fizetni belépti díjat, míg a kosaras bálokba a lányok vittek tésztát, a fiúk rendezték az italt, bort, pálinkát. Házasoknak csak lakodalomban volt illendő táncolni…A lakodalom vasárnap délután kezdődött. A menyasszonynál is, a vőlegénynél is készülődtek, de a vőlegénynél vót a nagyobb mulatság. Délután zenével kísérték a menyasszonyt a templomba, úgy a vőlegényt is. Mikor megesküdtek, elkísérték a menyasszonyt a vőlegény házába. A menyasszony vendégei visszamentek annak a házához és egész estig mulattak ott, akkor elmentek a vőlegényhez és estére má egybe voltak. Éjszakára csak a házasok maradtak ott mulatni. Asztalüléssel kezdődött, ettek, s aztán táncoltak. A zenészek végig csárdást húztak, csak azt húzták. Míg a cigányok pihentek, ének vót addig. Éjfélkor vót a menyasszonytánc. Akkor aztán mindenki adott adományt. Legtöbben pénzt adtak, de vót aki juhot, vagy bárányt adott. Utána aztán vót a felkontyolás.”

Enyedi Anna: „Csak kivitték a menyasszonyt, aztán felkontyolták s visszahoz¬ták. Letakarták lepedővel. Hárman állottak a lepedő alatt, és úgy vitték be. Az¬tán a vőlegény meg kellett ismerje, melyik a menyasszonya. Aki nem találta el, szégyenbe maradt. Aztán megint tánc volt reggelig. Másnap nem nagyon foly¬tatódott.”

Enyedi Márton: „A siratóasszonyokról én is csak nagyanyámtól hallottam. Volt hogy zenével kísérték a halottat a sírig. A család fogadta meg őket.

Fiatalok temetésén azt énekelték, hogy:

Kimegyek a temetőbe, beszélek a csősszel,
Ássa meg az én síromat még ezen az ősszel.
Egy sír helyett kettőt ásson, egy nem elég nékem.
Egyiket a bánatimnak, a másikat nékem.

Utána tor volt. Kalács, pálinka, töltött káposzta. Ott má zenekar nem volt.
Ünneplő ruhát csak vasárnap vettünk, meg hát ünnepen. Fekete szövetnadrá¬got, priccses nadrágot. Fekete mellény, fekete kabát, s fehér ing. Széken kékbe jártak, de itt feketében. S karimás fekete kalap. Árvalányhajat, piros muskátlit tűztünk a kalapba. Az unokám, Tamás elvitte a ruháimat, csizmáimat is, mer ré¬gen ilyet hordtunk, télen és nyáron is.”

Enyedi Anna: „A lányoknak? Vegyes. Kinek mi volt. Fehér ing, piros lájbi. A lájbi felett »olajos« kendő. Piros. Zsinóros fehér szoknya. Kék »rakott« kötény. Úgy le volt rakva ráncokba. Hajadonfőtt voltak, fejükön nem volt kendő. A nőknek csak rendes bő szoknya, felső blúz kötény, s kendő. Mindig elől kötöttük meg, csak nyáron, ha dolgoztunk, kötöttük hátul, de így ünnepnap nem.”

Bonchida, 2013. 08. 15.


Péter Mária és Rigó Anna

(Péter Mária: született Szakács Mária 1943. Bonchida, Rigó Anna: született Laubenstein Anna1941. Kisiklód, 1961-ben szöktette Bonchidára későbbi férje.)

Péter Mária: „Szép volt itt Bonchidán, itt volt ez a nagy berek, a kastély itten, ide jártak a fiatalok sétálni. Olyan gyönyörű utak voltak, mostanra a fákat kivágták.” Rigó Anna: „Hatvanegyben jöttem ide, akkor még vótak zenekarok. Az egyiknek Berki István volt a vezetője, a másiknak Endre, a harmadikban annak az apja, vót vagy négy zenekar ott a cigánysoron.”

Péter Mária: „Volt még egy, nem tudom már milyen Pista, az olyan rományosan muzsikált. Aztat inkább minden vasárnap vitték keresztül a hegyen Zsukra. A Berki Istvánnak volt egy testvére, az olyan kontrás volt az ő csapatjában, hogy is hívták, Berki Pánkuj. Egyik fia Elemér. A másik fia itt lakott a kastélyban, akkoriban a cigányoké volt a világ.”

Rigó Anna: „A lakodalmam? Vasárnap kezdődött, délután mentünk a templom¬ba. Vót a lakodalom lenn a férjeméknél otthon, ott vót egy nagy csűr. Cigányzene Berki Istvánnal. Hegedűs kettő volt, volt brácsás, gordonos, cimbalmos, csárdás, lassú, gyors, a férfiak pontokba táncoltak. Há a cigányok nem tudtak egyebet. Hát aztán mondjuk elhúztak egy keringőt esetleg, vagy egy tangót, de nem olyan finoman, csak ahogy tudták.”

Péter Mária: „Vegyes lakodalomban? Mind a két feléről húzta a zene, magya¬roknak is, románoknak is. S aztán utojjára már, hogy mondjam, hiába vót a la¬kodalom magyar, azért csak szomszédokat, barátokat meghívtak románokat, vagy fordítva. Amikor az övék vót a lakodalom, kevés magyar zene vót. De amikor magyar vót és ők jöttek, azért vót zenéjek. Aztán még össze is kaptak, hogy mér húzzák magyarul, mér nem húzzák románul. Most már nem húzzák se így, se úgy, kezdték a trombitát is bevezetni az esküvőkre, meg a hermónikát, átala¬kult a cigányzene, és már nincs. Most már Kolozsvár, Szamosújvárra mennek. S ottan ilyen dídzséjek, ilyesmik a zene.”

Rigó Anna: „Csujjogatás? Amikor a menyasszony ment, akkor csunyákat kiabál¬tak. Egyik unokatestvérem megharagudott, mer násznagy volt, s olyan csúnyát csujjogattak neki, hogy még. Hogy is vót?”

Péter Mária: „Násznagy uram de büszke, három mázsás a töke!”

Rigó Anna: „Akkor úgy megharagudtak hojjajaj.”

Péter Mária: „Még volt a násznagyasszonynak is: Násznagyasszon fehér bőre, térdig ér a pinaszőre! Nem a fiúk s a lányok kiabálták ezt, nem. Az asszonyok, me azok vótak csunyaszájúak. Valamit egyik mondott, s a másik rá válaszolta: Nem jól mondtad, nem talált ott, b…sza meg apád a szádot! Három véka sárga agyag, úgy feleltél mint egy marha! Ez nem rímel, de valahogy így volt. Nna. Rigó Anna: „Aztán ha haragosak voltak egyik a másikra egy kicsit, akkor aztán Isten őrizz…Ajjaj, vót verekedés is!”

Péter Mária: „Aztán mikor vót ilyen nagy ünnep, Karácsony-Húsvét-Pünkösd, jártak házról házra a zenekar. Aztán ha volt több fiatal minden házba, kimulat¬ták, kitáncolták magukat. Konfirmálás után elvittek a nagyobbak a táncba. Akkor volt minden vasárnap tánc. Rendre, hogy ne fizessünk pénzt, vasárnap reggel, jó korán mentünk valakinek a földjére kapálni. S az aztán megjegyezte, hogy hány vasárnapra fizeti a zenészt. A leányok kellett, hogy adjanak ebédet, vagy vacsorát. Mikor melyiknek volt a sora, akkor aztán azt zenével kísérték a táncba. Ez volt a táncolóház. Csűrben nem nagyon vótunk, hanem házba. Mindig a hátsó házba. Télen nem nagyon, mer hideg vót. Én két helyt vótam, rá vagy egy évre máshelyt vót, de akkor egész nyáron abban a házban. Szép volt, elmúlt, az a baj. Mer akkor nem fájt semmink, örvendtünk, hogy mehettünk, alig vártuk halljuk, hogy szól a zene, most alig várjuk, hogy üljünk le valahová. Tizenhat évesen férjez mentem, de előtte, régebben(!) jártunk a bálokba. Akkor külön magyar bálok vótak. Vót a szentmártoni a húshagyó, a húsvéti…Húshagyóra kedden vittek az emberek kosarat, kosaras bál vót. Éjfélkor mindenki evett-ivott, ki mit vitt, kínálta a szomszédját. Aztán ott az asztalnál elültek két-három óráig, ott énekeltek. Jaj, egyszer, három-négy román „cángó”, úgy mondták, ilyen süldő fiúk jöttek bé oda. S látták, hogy szépen mulattak az eberek, táncoltak énekeltek, és aztán fogtak neki, törték össze az ablakot. Jaj egyszer egynek úgy csorgott a vér a kezeiről, úgy megijedtem. Aztán ha jött egy-egy ilyen banda, megrontották az egész mulatságot, s akkor mindenki szóródott haza.”

Rigó Anna: „Reggel olyan öt órakor vége volt a bálnak, mer kellett menni, hogy öltöztessék fel a farsangosokat.”

Péter Mária: „Mindig hat fiú, amelyik legpogányabb fiú vótak, fel voltak öltözve betyároknak, bőgatyába, bőingbe és színes kendőkkel így keresztbe szalaggal. Akkor vót egy zsidó, s egy zsidóné, egy cigány s egy cigányné, menyasszony s vőlegény. Összeállt a zenekar utánuk a faluba, s az húzta az embereket ki, hogy lássák. S indultak s akkor ilyen butykot húztak, azzal beverték a vénebb leányok kapuját s mentek az úton csattogatva végig. S akkor tudták, hogy jön¬nek a betyárok, jön a farsang. Aztán adtak nekik tojást, szalonnát, pénzt, kinek mije volt. Szépen vót.”

Rigó Anna: „Juhmérés? Az nagyon szép volt. Már este összeszedték a juhokat, kimentek a mezőre. S másnap dél felé jöttek be.”

Péter Mária: „Akkor volt egy ember, úgy mondták, hogy turkás. Zöld ágakat akasztottak reá. Ahogy jött a falun keresztül, mindenki egy veder vízzel zutty reája. S aztán megfejték a juhokat, mindenki azután kapott tejet vagy sajtot. Az¬tán kivitték a juhokat, s akkor nekifogtak táncolni. Volt egy zenekar, mikor melyik volt, mikor Pista mikor Endre, mikor István, fogadták meg, s szórakoztak.”

Rigó Anna: „Hát aztán mikor jött karácsony-Húsvét-Pünkösd, jöttek a cigányok az ajtónkhoz, ha akartunk, ha nem, kellett mulassunk. Aztán nem mentek el, hanem muszáj volt behívjad, s aztán adjál neki hogy egyék, hogy igyék, és pénzt. Nekiálltak tésztával, s pálinkával. Hiába mondtam nekik, menj el, hagyj békét. Mérges voltam, az én uram is ivott. S aztán ha jöttek be, s ivott velek, s berúgott, hülye vót. Amikor az uram ivott, annak kellett zene, kellett mulatni. Az én apám, az is szeretett mulatni. Egyszer italozott a cigánnyal, az Endrével, s mondta neki, szombatra gyertek. Azoknak csak annyit kellett mondani gyertek, má ott vótak. Apám kádár volt Kisiklódon. Meghívta a bonchidai cigányokat a műhelyébe, hogy csináljon házimulatságot. Anyámnak nem mondott semmit. No csak látjuk, hogy ott van Endre a bandájával. Jaj, anyám olyan ideges vót. Na, ürítsd ki hamar a műhelyt, s ki kellet ürítsük. Ráadásul akkor halt meg Wilhelm Pieck . Egy német elvtársmittudoménki vót az. És megbüntették. Azér, mer azt kellett gyászolni. Én vótam olyan tizenhat éves. Így mulattak az emberek.”

Péter Mária: „Karácsony szombat estéjén jártak a legények, s a leányok kántálni. A házasok, azok Karácsony első napja estéjén. Barátok vagy két-három csa¬lád összeállt, s egyik a másikat megkántálta. Énekelték: Csendes éj, Krisztus Urunknak áldott születésén, Mennyből az angyal, Elindult Mária. Volt aztán, hogy három-négy csoport is járt egy éccaka. Most olyan jó, mer lefekszel s nem zavar senki.”

Rigó Anna: „Télen voltak a fonók, akinek kedve vót, őtözött fel, s ment. Az asszonyok, lányok fontak, kötöttek, varrtak, kinek mije vót, a férfiak kártyáztak a sarokban, a legények meg lopták el a lányoknak az orsóját, s akkor ki kellett váltsa csókkal, meg mittudomén.”

Péter Mária: „Aratómulatság nem volt. Jöttek a mokányok és azok arattak. Aki¬nek vót sok aratnivalója, azok fogadtak. Aztán azok vótak tízen-tizenöten egy olyan csoportba. Este dolgoztak a holdvilágnál, hogy ne peregjen úgy a búza. Aztán nappal amikor meleg vót, akkor aludtak. De azok olyan szépen énekeltek. Egész este, míg arattak, mer nem egész éjjel arattak, hanem valamennyi ideig. Akko azt úgy szerettem. És olyan szépen énekeltek. Aztán éjjel csend a faluba, ha valahol olyan közel dolgoztak, vagy egy dombon, akko az hallszott. Férfiak, asszonyok, olyan szép kórus volt, olyan szép zene vót, románul.”

Rigó Anna: „Beszterce környékéről jöttek. Az asszonyok katrincában voltak, az emberek bocskorral. Azok nem voltak olyan igényesek, elég volt nekik egy jó pulicka, vagy egy darab szalonna. A fizetségük gabona volt, ahonnan jöttek nem termett a búza.”

Péter Mária: „A kastélyban? A komtesz mellett volt édesanyám, hogy a leánykával játszódjon, Katival, mer csak nyáron laktak itten. Bálról nem tudok, milyen mulatságokat csináltak, nem tudom. A kastély a háború után elég épen maradt, bár egy része le volt égve. De azután csináltak disznóólat belőle ezek a kommunisták, akkor juhaklot belőle, tartottak libákat benne. Az udvarra hordták a ganyéjt, a szemetet. A cigányok zsákszámra szedték fel a parkettet, vitték tűzifának télre. Most nagyon szépen van rendezve, sokat javítottak. Ha nem támasztották vóna meg, az óratoronyból nem volna semmi se.”

Bonchida, 2014. 06. 16.